IKONOK
Gyerekként láttam először háromdimenziós képet. Az orrom hegyéhez kellett tenni a fotót, a középpontra fókuszálni, majd kissé kancsalítva, lassan távolítani magamtól. Erre kibomlott a térben lebegő ábra. Nagy hatással volt rám, számtalanszor megnéztem újra. A rejtett kép, amely extra dimenzióként feltárul a szemnek, de főleg az elmének sokszor visszatért mint vizuális probléma.
Az Ikon táblaképsorozat globális eszmékre épül. Az élet ciklikusságát, határköveit hivatott ábrázolni, mint a születés (érkezés), élet (jelenlét), halál (távozás), eredet, stb. A képek az ikonokhoz hasonlóan elvont igazságokat érzékeltetnek. A hívő ember számára az ikon és az ábrázolt szent személy közötti belső kapcsolat Isten felé közvetít. Az én „ikonjaim” nem kizárólag és nem feltétlenül érintenek szakrális mezőket, de közvetett módon felkínálják a kapcsolatot a nem empirikus világ és a szorongó, létkérdést megválaszolni próbáló ember között.
Szigorú forma kellett az alapgondolathoz, amely megengedő az egyszerre súlyos és könnyű, áttetsző és áthatolhatatlan dualitással szemben. Lecsupaszítva ez lett a téglalapba fektetett íves alakzat, amely az ikon fegyelmezett arányrendjére emlékeztetett engem.
Szükségszerű volt a perspektívát nélkülöző, sík háttér is. Igaz, gyakran éreztem kísértést, hogy a fő formát a kép alsó széléhez tapasszam, fentről lelógassam, megtámasszam a szélén, más ritmusú képelemmel ütköztessem vagy csak belesimítsam a háttérbe. Felületén rétegesen képeztem a hideg-meleg, sötét-világos, komplementer kontrasztot, sőt, olykor cementes felületi struktúrát is alkalmaztam.
Az ismétlődő íves motívumot a kapu, ajtó, ablak, átjáró, pólyapárna, sírkő, kőtábla fogalmi körben mozgattam. Szándékosan nagy mérete elnyomja a hátteret, előrelép, mintha kivételes képességet kívánna a látvány kibontása. Többnyire szimmetrikus szerkesztésű, a magyar motívumkincsből merített rejtett mintázat tölti ki. Bár sose akartam a rajzolatot direkt módon megmutatni, a munkafolyamat része volt, hogy „rátetováltam” a tábla felszínére.
Az íves test mintázatát (vagyis a lényegi részt) részlegesen kitakartam. Ezzel gomolygó, de finoman kivehető mozgásirányt határoztam meg a számára. Erősebbnek találtam ezt a megoldást, mint a kitárt, túl konkrét rajzot. Létre akartam hozni a felületet, amely elhiteti a szemlélővel, hogy ha a kendőző ecsetvonások mögé láthatna, feltárulna számára az „Igazság”, mint a háromdimenziós képeknél.
És mi vajon az igazság?! A szemlélőnek talán a látás bizonyossága, számomra pedig a jelenség valósága, ahogyan a rácsodálkozó képzelet az észlelés biztonságával tör felszínre.