Láng Eszter

Víz, szél, tűz, föld Visegrád ölelésében

(George Meertens és Veres Ágota kiállításáról, Mátyás Király Művelődési Ház, Visegrád, 2023. 04. 23. – 08.09.)

George Meertens (Hollandia) és Veres Ágota festőművészek első magyarországi közös kiállításukat Víz, szél, tűz, föld és egyéb körülmények címmel új lakóhelyükön, Visegrádon, a Mátyás Király Művelődési Házban rendezték.

Ha a címben a szelet kicseréljük a levegőre, a megnevezés a világ négy, arisztotelészi építőelemére változik. Az itt kiállított munkákban valóban a világ és a természet elemeibe, sőt ezek belsejébe hatolhatunk bele. Az absztrakció olyan szintjére lépünk, ahol a magunk titkos, zárt, belső világát is felfedezhetjük.

Olyan képi világot mutat be az alkotópáros, amely egyszerűségében mond radikálisan ellent a mai, kusza, túl színes, túlmozgásos, információk özönével terhes külvilágnak. Ha bármelyik kép előtt megállunk, kizárva a közönség, a terem zsibongását, azaz magunkra maradunk a művel, bepillanthatunk egy láthatatlan ablakon, de nemcsak a képbe, a rétegek közé, a mélyükbe, hanem egyúttal a két festő világába is. És a rétegek mélyén megtapasztaljuk e világ zenéjét, felfedezhetjük titkait. Nekem itt – talán nem véletlenül Eric Satie Gnossienne-je jut eszembe, amely olyan, mint egy utazás az abszolút intimitásba... hallgatjuk, anélkül, hogy az idő múlására gondolnánk, és amikor elölről kezdjük, újra és újra elámulunk rajta.

A két szféra, a festmények és a magunk belső világa kapcsolatba lép. Pedig Veres és Meertens képei nem irányítanak direkt módon, csak lehetőséget adnak a szabad asszociációra. Azt sugallják: szabad vagy, nem korlátozlak a befogadásban, itt vagyok, fedezz fel, fejts meg!

Hogy hogyan érik ezt el? Ugyanazokkal a technikai eszközökkel, mint bármelyik művész. Kell hozzá papír vagy vászon, kell festék, ecset, ilyesmi. Az eredmény azonban más és más lesz. Van, aki csak a felszínt mutatja meg, van, aki mesél. És van olyan, ahol a mű maga hív, hogy lépjünk közelebb, és fejtsük fel a rétegeit. Két művészünknél az utóbbi esetről van szó.

E kiállításon két alapanyagot láthatunk. Meertens megmarad a vászonnál, Veres Ágota pedig Vincze-féle, hagyományos technikával készült, kézzel merített papírt használ. A gazdag, mély színek a monokróm gazdagságát példázzák. Három, négy, öt vagy több réteg is egymásra kerül az alkotás folyamán, amíg e képek elnyerik végső formájukat és tartalmukat. Veres Ágota ezt szinte szándékoltan mutatja meg nekünk. Meertens nem ennyire kitárulkozó, de ugyanaz a rétegzettség és mélység van munkáiban, mint a társáéiban, és a fényt, mintegy belső kisugárzásként – a finom, egymást fedő, néha áttetsző, máskor összesűrűsödő rétegek révén éri el.

Nem mondhatjuk, hogy ők az egyetlenek, akik ilyen módon építkeznek. Csak a magyar szcénán maradva, a kortársak közül Vojnits Erzsébet, Kopócsy Judit, Zöld Anikó, Krajcsovics Éva, Váli Dezső alkotói világát is felidézhatjük. Vagy Király Györgyét. Ők is ugyanezt a belső, titokzatos, lélekkel, fényekkel és veszélyekkel teli világot tanulmányozzák: Király pl. kifejezetten a csendet. Vojnitsnál előjönnek az árnyak, a félelmek. De ennyire elvont módon, tárgyak nélkül, ahogy Meertens vagy Veres, csak Krajcsovics Éva fogalmazta meg azt az atmoszférát, amely körülveszi, amelyben létezik és lélegzik, átjárja pórusait. Veres Ágota és George Meertens szintén a maguk környezetéből építkeznek, a Duna Nagymaros felőli oldaláról a Visegrád-Diós felé néző Szent Mihály-hegy hatására alkotják meg műveiket. Azt mondhatom, mindhármuknak megvan a saját, egymástól elkülöníthető „magánatmoszférája”.

A színek gazdagsága, sűrűsége, az anyagszerűség mindkét kiállító munkáira jellemző. A sötét képeket világosabb tónusúak ellenpontozzák. Meertens látszólag nyugodt, mégis vulnerábilis terei nem érnek véget a képszéleknél, hanem túlterjednek rajta: a keret ellenére sem érezzük, hogy véges felületről lenne szó: szinte határtalanná válnak az egyes képek, és sokkal fontosabb a mélység: nem kifelé, hanem befelé igyekszünk (Lehelet, 2023, olaj, vászon). Nagyméretű Napfényes sarok c. műve elvontságában virágzó mezőként is felfogható, a Horizontkereső pedig akár saját egyensúlyunknak keresését is jelenthetné. Veres formavilága az ősi, egyetemes gömb, kör, ɡɛ (föld, geoid), tojás szimbolikáját idézi (Beállt a csönd 1, 2), de a zártságból kitörni akarást is (Testi burkok). Meertensnél a pillanat játékossága is teret kap, a képszerkezet mozgalmasabbnak, rugalmasabbnak tűnik. Veres fegyelmezettebb, formavilága feszesebb, a papírtest által is erőteljesebbé válik.

Bár munkáik különböznek, mégis párbeszédbe lépnek egymással. A mélységet közvetítő, szépen megdolgozott struktúrákban mindkettőjüknél érezhető valamilyen feszültség is, ami megóv „a túlzott finomságoktól”, miközben az említett zeneiség mellett van a műveknek poétikai kisugárzása is, amit a finom, egymás fölötti, összekapcsolódó, egymásba olvadó vagy áttetsző rétegek révén érnek el. Ilyen és hasonló titkokat fedezhetünk fel e remek páros tárlatán.