Szilvási Tibor

​

Északra a szőlőskertektől, nyugatra az éjszakai kert neszeitől

„A természet nem templom, hanem műhely, és az ember munkás benne.” – fogalmazza meg tételmondatát az Apák és fiúkban Turgenyev regényének nihilista alakja, mintegy szembe állítva a fejlődésben hívő ember elköteleződését az élővilág természetes lüktetésével. A világegyetemben uralkodó pozíciót elért ember nemcsak környezete terét és tárgyait sajátítja ki, hanem a természeti erőket is eszközének tekinti. E viselkedés következményeivel találjuk szembe magunkat napjainkban. És csupán válságos helyzetekben, amikor ez a „szerkezet” felmondja a szolgálatot, vagy megszűnik engedelmesen működni, nos, csak ilyenkor tudatosul bennünk a léte.

Elevenítsük fel, mit mondott erről Heidegger. Az ember bizonyára hasonló pillanatokban teszi fel magának a kérdést: mivégre vagyok én itt? És gondolatban már egy másik körülmény felé fordul, remélve, hogy abban képes lesz feloldani a természet és az ember által teremtett világ között feszülő ellentétet.

Japánban a virágzó fát, a hegyeket, a tenger morajlását, az eső hangját a kultúra szerves részének tartják. Önálló életet él, emberi beavatkozás nélkül jött létre, csak akkor nyílik meg az embernek, ha az gyengédséggel, szeretettel fordul feléje. Együttműködve vele, és nem arra törekedve, hogy rátelepedjék. A festőművész feladata, hogy ráérezzen a jelenségek ritmusára. A kultúra határát az azt létrehozó struktúrák vonják meg, a világét pedig az elemek. A víz, a tűz, a kő. Észak, Kelet, Nyugat, Dél – az ember helyét a világban kijelölő rendszer részei.

Mit lehet tenni a struktúra által fel nem szabdalt térrel?

Íme, előttünk áll a világ, ahol nincsenek eligazító sarokkövek. Ide lép be a festő, immár ő határozza meg a szél irányát, a tűz hőfokát, a víz állapotát. Mindezt olaj és pigmentszemcsék elegyének felvivésével a négyszögletes vagy köralakú fakeretre feszített vásznakra. 

„A természet nem templom, hanem műhely, és az ember munkás benne.” – fogalmazza meg tételmondatát az Apák és fiúkban Turgenyev regényének nihilista alakja, mintegy szembe állítva a fejlődésben hívő ember elköteleződését az élővilág természetes lüktetésével. A világegyetemben uralkodó pozíciót elért ember nemcsak környezete terét és tárgyait sajátítja ki, hanem a természeti erőket is eszközének tekinti. E viselkedés következményeivel találjuk szembe magunkat napjainkban. És csupán válságos helyzetekben, amikor ez a „szerkezet” felmondja a szolgálatot, vagy megszűnik engedelmesen működni, nos, csak ilyenkor tudatosul bennünk a léte.

Elevenítsük fel, mit mondott erről Heidegger. Az ember bizonyára hasonló pillanatokban teszi fel magának a kérdést: mivégre vagyok én itt? És gondolatban már egy másik körülmény felé fordul, remélve, hogy abban képes lesz feloldani a természet és az ember által teremtett világ között feszülő ellentétet.

Japánban a virágzó fát, a hegyeket, a tenger morajlását, az eső hangját a kultúra szerves részének tartják. Önálló életet él, emberi beavatkozás nélkül jött létre, csak akkor nyílik meg az embernek, ha az gyengédséggel, szeretettel fordul feléje. Együttműködve vele, és nem arra törekedve, hogy rátelepedjék. A festőművész feladata, hogy ráérezzen a jelenségek ritmusára. A kultúra határát az azt létrehozó struktúrák vonják meg, a világét pedig az elemek. A víz, a tűz, a kő. Észak, Kelet, Nyugat, Dél – az ember helyét a világban kijelölő rendszer részei.

Mit lehet tenni a struktúra által fel nem szabdalt térrel?

Íme, előttünk áll a világ, ahol nincsenek eligazító sarokkövek. Ide lép be a festő, immár ő határozza meg a szél irányát, a tűz hőfokát, a víz állapotát. Mindezt olaj és pigmentszemcsék elegyének felvivésével a négyszögletes vagy köralakú fakeretre feszített vásznakra. 

Szalipszki Endre fordítása